A Kultúrabéli hajók különleges szerzetek, össze sem hasonlíthatóak más űrjáró eszközökkel. Esetükben a legnagyobb különbség az, hogy a hagyományos járművekkel ellentétben minden nagyobb űrjárót (de sokszor a kisebbeket is) egy-egy Elme, egy szuverén mesterséges intelligencia irányít. Tulajdonképpen az Elmét és a hajót nem is nagyon lehet szétválasztani, egy egységet képeznek. Mindannyian teljes jogú kultúrabéli állampolgároknak számítanak, mint ahogy a Kultúra területén élő összes intelligenciával felruházott drón, virtuálisan eltárolt vagy még éppen élő személy.
Mivel mindent a hajóban lapuló Elme irányít, ezért nincs szükség személyzetre. Ennek ellenére a hajók a legtöbb esetben szállítanak élő egyedeket, ha másért nem is, legalább a társaság kedvéért. Elférnek bőven, hiszen nem aprózták el a méreteit: a kisebb harci egységek is elérik a 4-500 méteres hosszt, és a 100 méteres szélességet, néhány ezer ember kényelmesen eléldegélhet bennük. A nagyobb rendszerhajók igazi metrópoliszok, a több kilométeres hosszukkal rengeteg embernek adnak élőhelyet, életteret.
Három SOE a Mallacore orbital felett
A Kultúrabeli hajók akár több ezer évesek is lehetnek. Az Elmék a számítási kapacitásuknak kisebb-nagyobb hányadát folyamatosan kutatásra és fejlesztésre fordítják (a ritka háborúk esetén természetesen többet), aminek eredményeit aztán vagy megosztják a többiekkel, vagy megtartják maguknak. Így szinte minden hajó más és más, nem található közöttük túl nagy hasonlóság.
A
Ha Én Egyszer Kinyitom A Számat egy Kínvallató osztályú
Sebes Offenzíva Egység az idiri háború végnapjaiban kezdte meg pályafutását. Készítője, egy Kultúra-béli rendszerhajó, a
Másvalaki Problémája, egyetlen, öngyilkos küldetésre tervezte a SOE-t két testvérhajójával, a Ha Én Egyszer Elkezdek Beszélni, és a Sok A Szöveg nevezetűvel. A három hajó kulcsszerepet játszott a Alamunt rendszer mellett lezajló ütközetben: sajnálatos módon hármójuk közül csak egy tért vissza épségben az ütközetből, a másik két társa a csata áldozataként végezte.
A háború befejeztével a hajó fegyvertartó gondoláit kiürítették, majd szélnek eresztették a többi SOE-val egyetemben. Persze az senki nem tilthatta meg egy harci veteránnak, hogy szabad idejét mivel üsse el, így több más hadiahajóhoz hasonlóan szépen lassan a Ha Én Egyszer Kinyitom A Számat romboló potenciálja is megközelítette a háború alattit. Ezt természetesen ki is használta: a következő néhány száz évben hol kisebb helyi konfliktusoknál bukkant fel, hol kalandorokat szállított hajmeresztő küldetésekre. Mint minden hadihajó, a Ha Én Egyszer Kinyitom A Számat is egy kissé öntörvényű és vakmerő, az ujja mindig a ravasz felett van, és először lő, csak aztán kérdez. De hát akkoriban, a 350 éve zajlott idiri háborúban pont az ilyen Elmékre volt szükség a győzelemhez.
Mint a legtöbb évszázadok óta kóborló hajónak, neki is különleges rigolyái vannak. Az utasait nagy becsben tartja, és gyakran szállít nem-kultúrabélieket is. Bár hely lenne bőven, 1000 embernél több sosincs a fedélzetein, de számukra minden kényelmet biztosít: a bevásárlóközpontok és kocsmák üzemeltetése mellett (amit a hajó drónjai visznek) számos extrém sport kipróbálására is lehetőség van a hajón belül. Jellegzetessége mégsem ez (hiszen ezt minden RH-n elérheti az ember), hanem egyedülálló élőképei. A hajó hátsó traktusa teljes egészében egybe van nyitva, ahol különleges események élethű, eredeti méretű állóképei készülnek. A helyszínre jellemző domborzati viszonyok, növények, épületek mind fellelhetőek itt, a szereplők pedig az eredeti élőkhöz megszólalásig hű szintetikusok, akik gombnyomásra el is kezdik az adott eseményt lejátszani: az 1:1 méretű dioráma ilyenkor életre kel, a fegyverek dörögnek, a sebesültek nyöszörögnek, területet belepi a füst... úgy hírlik, most éppen a caporettoi áttörés egyik jelenetét láthatjuk, a régi Föld első nagy háborújából. De egy kisebb terem is található itt, leválasztva, ahol most éppen egy zombidiszkó van berendezve, ajtajában egy ismeretlen elffel, aki épp nyilat lő a DJ-pult mögött szkreccselő licsbe...